Világszép nádszálkisasszony, bátor királyfi, jó szándékú dadus, féltékeny nővér, mindent tudó öreg bölcs, félelmetes sárkány, a Világot Járó Gonosz Boszorkány, a Macska, a Hajnal, a Napsugár és még sokan mások… Ők így együtt a Neptun Brigád és az Új Színház gyerekelőadásának szereplői. Nem is kellhet ennél több egy, a kicsiket lekötő igazi fantáziavilágbeli meséhez, ami azért igyekszik néha a valósághoz is közel férkőzni és tanulsággal szolgálni. Ám ez, a történetből következően, némileg sablonos és erőltetett.
Szabad rajzolás alatt az óvodában vagy az iskolában hasonló történeteket szoktak elmesélni a dadus- vagy a tanító nénik a gyerekeknek, hogy ihletet adjanak nekik. A csodaszép királylány feleségül megy a király nagyobbik fiához. A kisebbik fiú is szeretne egy gyönyörű lányt feleségül venni, de sógornője azt mondja neki, hogy nála szebbet úgy sem talál. Azonban a Dadus, aki már sokat megélt, és birtokában van néhány titoknak, elmondja a királyfinak, hogy sógornőjének van egy húga, aki még nála is szebb, s ezért a gonosz nővér a Világot Járó Gonosz Boszorkánnyal megátkoztatta őt, és egy nádszálba zártatta. A fiatal királyfi ennek hallatára elhatározza, hogy megkeresi és kiszabadítja a Világszép nádszálkisasszonyt. De sok akadályt kell még addig leküzdenie, és sok kalandban lesz még addig része, mire megláthatja szíve hölgyét.
Hogy mi is lehet ebből a sablon meséből a tanulság? Például, hogy milyen fontos dolog is a megbocsátás és a türelem. A leghangsúlyosabb azonban az, hogy a külső, testi szépség mulandó, és ami fontos, az belül van: a szívben. Ami pedig a szívben lakozik, az nem más, mint a szeretet. S aki önzetlenül tud szeretni valakit, az megszépül ettől a szeretettől. Nem arra kell törekednünk tehát, hogy minket szeressenek, hanem, hogy mi szeressünk másokat. Ez pedig eddig rendben is lenne, ha az előadásban elhangzó utolsó dallal nem csordulna túl az idill a pohár karimáján. Itt elvész a megható könnyedség, és szájbarágóssá, didaktikussá válik a tétel, hogy mindenki, aki képes a szeretetre, az széppé válik.
Kétségtelen azonban, hogy az előadás, és főleg a színészek játéka, de a koreográfus, Horgas Ádám látványos mozgáselemei, a fényjáték, Kovács Andrea jelmezei, illetve Huszár Andrea díszlete is lekötik a gyerekek figyelmét. A rendező, Baksa Imre nagyon ügyelt arra, hogy a színpadi kép idézze a gyerekek fantáziájában megelevenedő karaktereket, helyszíneket. Ebben egy helyen véleményem szerint el is veti a sulykot: gusztustalan, nyálát csorgató mocsárpribéket állít a kicsik elé a színpadra.
A színészek precízen működnek együtt a színpadon. Mindegyiküknek több szereplő bőrébe is bele kell bújniuk az előadás során. Kiemelkedik közülük Kövesdi László a fakó lovacska, majd Villám, a csődör szerepében, illetve Pálfi Kata a macska képében. Kövesdi László prüszköléseivel jelmez nélkül is képes elhitetni a gyerekekkel, hogy ő egy igazi paci. Pálfi Kata nyúlánk testalkatával, cicás hízelgésével és nyávogásával hasonlóan hiteles a macska szerepében. Vass György királyfija is igen emberi, a gyermekszívhez közel álló, hiszen nem tökéletes, és sokszor szorul társai segítségére. Fodor Annamária bájos arca, kedves hangja illik a Világszép nádszálkisasszonyhoz, s ahhoz, ahogyan egy kisgyerek elképzeli a tökéletes királylányt. Molnár Erika, a dadus és az öregasszony, Ficzere Béla a tudós és a király szerepében ugyancsak hozzáteszik a maguk részét az előadáshoz, akárcsak Placskó Emese és Gáspár Anna a szolgálólányok és a csillagok szerepében.
Az előadást leginkább a „mozgalmas” szóval jellemezhetnénk; folyamatos a cselekmény, és szerencsésen sokszor nem a szavak fejezik ki az érzelmeket, hangulatokat, hanem inkább a mozdulatok dominálnak. A Világszép nádszálkisasszony olyan előadás, ami tényleg a gyerekeknek szól, nincs benne mélyebb értelmezési réteg, ami a felnőttekre vár, ezúttal ők csak kísérőként tartanak velük.