A nagy átalakulásban, amelynek során a kapun belüli munkanélküliséget elfedő személyzeti osztályt felváltották a humánerőforrás-menedzsmenttel foglalkozó részlegek, a felvételi beszélgetések helyett megjelentek az interjúk, nem álláskeresés van, hanem fejvadászcégek keresik a megfelelő alkalmazottakat, és nem pályázatot kell beadni, hanem motivációs projektet, észrevehető, hogy a nagy perfekcionizmusra való törekvésben valahol már megint elsikkadt maga az ember. A csapattréning elfeledteti az együttdolgozás szükségességét, a teljesítménymutatók feleslegessé teszik a másik megismerését. A Grönholm-módszer, bár fiktív találmány, valós dolgokon alapszik.
Jordi Galcerán drámája egy utolsó körös állásinterjúba csöppent bennünket. Négy jelentkező közül választja ki a multinacionális bútorcég, hogy ki lesz a kereskedelmi igazgató. Valójában azonban nem egyszerű meghallgatásról van szó, hanem a négy utolsó jelölt versenyeztetéséről. A jelöltek nem mehetnek ki a szobából, mert az a bukással egyenértékű. Drámai felütésként először ki kell találni, hogy melyikőjük a beépített ember, majd a múltjukból kell egyre kínosabb dolgokat felidézniük, majd szerepjátékba kényszerülnek. Galcerán fokozatosan bontja ki a gondosan felépített jellemeket, a hatás kedvéért krimi- és melodramatikus szálat is belesző az egyre kiszolgáltatottabb és megalázottabb emberek történetébe, hogy a végén még poénra is kifuttathassa a darabot.
Baksa Imre rendező teljes egészében a valóság szintjén tartja az előadást, nagyon vigyázva arra, hogy a szereplők vagy a történések ne lépjék át az elképzelhetetlenség határát; a cselekmény gyakorlatilag valós időben megy végbe. Huszár Zsolt cinikus, gátlástalan, érzéketlen, összetett Ferranjának a reakciói a legemberibbek (nem véletlenül; az ejtőernyős jelenetben nyújtott teljesítménye a produkció legmulatságosabb pillanata), a másik három szereplő inkább egy-egy típus-szerepet játszik. Botos Éva átváltozókészsége, illetve Vass György finom reakciói érdemelnek külön dicséretet, Ficzere Béla Enric szerepében némileg egysíkúnak tűnik.
Összességében azonban kiegyenlített a mezőny, és ami külön kiemelendő: végig összpontosított és a nézői figyelmet lekötő játékot nyújt a társulat. Ebből nem von le semmit az, hogy a poén ugyan jó, és az előadásnak is pontos íve van, a sztori igen dinamikusan halad előre, mégis: Galcerán alapanyaga nem elég erős, nem elég éles, nem elég revelatív, nem képes érzelmileg elragadni, határozott állásfoglalásra késztetni a nézőt, holott a célja nyilvánvalóan ez lenne. Mindazonáltal: az előadás maximálisan jószándékú és élvezetes; mintha a Top Dogs előzményeit tárná fel, megmutatva azt, hogy mi történik akkor, amikor nem olyan embert keresünk, aki jó ember, de gátlástalannak látszik, hanem fordítva: olyat, aki gátlástalan, de jó embernek mutatja magát.